Legyen ez az írásom felrázó jellegű a még élő, többi embernek, fiatalnak egyaránt. Főleg, hogy ma nem divat Istenben élni, gondolkodni. Nekem az most teljesen mindegy, hogy ki, mit gondol – engem már rég nem érint, mit fognak fel abból, amit mondok, és mit nem… –, az igazságon nem változtat az sem, ha az egész bolygó rosszul gondolkodik is. DE – nem presszióként jelzem -, mindenki meg fog halni, előbb vagy utóbb ezzel szembe fog kerülni. Nincs az a pénz, az a hatalom, ami ezt megakadályozhatná, így nagyon ajánlom az alábbiak elmélyedt olvasását.

Sokáig gondolkodtam hallgassak, legyek-e cinkos az istentelenségben, vagy mondjam el, amit tudunk, és dönthessenek: hogyan akarnak ebből a földi világból távozni. Az utóbbi mellett döntöttem.

Aznap, amikor meghallottam az olasz úton bekövetkezett tragédiát, azt hittem, kiszakad a szívem: hogy történhetett, mennyi fájdalom, hogy lehet ezt kibírni stb. gondolatok rohangásztak bennem. Mikor a honlapra feltettem egy pár sort a Sík Sándor verssel, akkor még hiányt éreztem, kérdeztem magamtól, hogy megtettem-e, amit lehet, de tudtam, hogy ez kevés. Vasárnap este a SAS Társaimmal összejöttünk imádkozni, de nem akárhogyan. Mi elmélkedés közben tesszük a dolgunkat. Addig csak fájdalmasan háborgott a lelkem annyi fiatal élet elvesztésén. Érdekes módon az elmélkedő imádság után nagyon megkönnyebbültem, megkönnyebbültünk. Miért? Elmondom.

Kicsit messzebbre kell menni.

Mi, az AQUILA/SASok elköteleztük magunkat Isten felé. Ez valódi elkötelezettség, és mivel mindennél biztosabban tudjuk, hogy ha a lélek kiszáll a testből, akkor is él, és valahova tart (annak ellenére írom, hogy tudvalevő ott sem tér, sem idő nincs). Ez a valahova, ez minőségi „tartás”. Értem alatta, hogy a lélek jobb esetben Isten /Fény felé tart, vagy ha a sötét világot szokta és taszítja a Fény, akkor iszonyatosan magányos lesz és rettenetesen tanácstalanul fél. A mai fiatalok a vallás és a hit szempontjából, istenügyileg iszonyatosan rosszul, vagy sehogyan sem képzettek. Az erkölcsi oktatás egy valóságos nullával ér fel, ha ezen a téren gondolkozom. De a vallások többsége sem ad elégséges alapot.

Ezt az állapotot általunk, lélekben lehetett érzékelni is, mikor értük elmélkedtünk, „láttuk”, hogy fogalmuk sincs, hol, miért vannak, és elveszetten sehova sem tartanak. Mi Isten SAS-ai összetereltük Őket és Jézus Krisztus kezeibe tettük le, imádkozva, könyörögve, hogy az általunk nem, de Isten által ismert bűneiket bocsássa meg. Mikor a lelkünkben láttuk, hogy Jézus átvette őket, akkor jött a megnyugvásunk. Megtettük, ami tőlünk tellett.

DE ennek nem így kellene lennie, ezt mindenkinek magának kellene tudnia véghezvinni, mikor kiszáll a testéből: irány az Isten! Ma minden másra tanítanak, csak a lényegre nem. Minden ember Istené, és úgy kellene tanítani, nevelni, ha elhagyja a testét, rögtön az örök fénybe zuhanjon. Hol van ez most? Micsoda felelőtlenség az emberekkel szemben? Még a vallási vezetők is inkább komfortosak, ahelyett, hogy Isten nevében – de akár a világ szemében kellemetlenül is -, szókimondóak lennének. A földi élet tart jó esetben 100 évig, a többi meg örökké. Gondolkozzunk: korházakat építünk, a lelket megmentő tevékenység meg teljes hazugsággal, felületességgel történik, mert talán annyira már nem hisznek benne?

Mi SASok, így sem élni, sem meghalni sem mernénk.

Ha valaki ezen elgondolkodott, szívesen várjuk egy mélyebb beszélgetésre, minden további elköteleződés nélkül.

Pável Márta
2017.01.26.