Az AQP elnökségi tagja, Pável Ágnes ünnepi beszéde


Végre itt a tavasz, és március közepén az első nemzeti ünnepünk. Az mindenkinek természetes, hogy tél után újra feléled a természet, de azon biztos sokan elgondolkodnak, hogy miért kell évről évre ünnepelnünk, emlékeznünk kisiskolás korunk óta. Nyilván, az események nem változtak és a rendszerváltozás óta már nem is értékelődtek át lényegükben. Mégis fontos, hogy emlékezzünk, azért mert a történelemnek megvan az a tulajdonsága, hogy ismétli önmagát. Mivel a jövőt nem láthatjuk, a múltból kell, kellene tanulnunk, ha elég bölcsek vagyunk. Az kérdés, hogy vagyunk-e.

Szavalások helyett nézzük meg egy kicsit más perspektívából, az 1848/49-ben történteket.

Azt tudjuk, hogy a forradalom nem volt előzmények nélkül, több szabadságharcban próbálták a magyarok a függetlenséget kivívni. 1848-ban a forradalom a levegőben volt, egész Európa feszült volt, és a bécsi forradalom kitörésének hírére indultak meg a pesti magyar fiatalok az önálló Magyarország felé. Olyan mélyről jövő erőket mozgattak meg, amely az egész népre átterjedt, és gazdasági és társadalmi helyzettől függetlenül minden magyar érzelmű, még nem is feltétlenül magyar származású, embert maga mellé állított.

Nekünk, akik ma élünk, szinte lehetetlen elképzelni ezt a kirobbanó erőt. A mai ember gyenge, tervek nélküli, puhány. Az ujjai izmosak az okostelefonoktól, de se lelki, erkölcsi tartása, sem értékei, amikért az életét is feláldozná, nincsenek. Mert ugye így is végződhet egy forradalom, mi már tudjuk, amit a márciusi ifjak még nem tudtak, hogy 1849. október 6. gyásznap lett a forradalom történetében.

Van-e ma olyan eszme, ami ennyi embert megérint, összefogásra késztet? Ami ilyen lenne, mint a független Magyarország eszméje volt akkoriban. Ami már száz évekkel korábban, a szabadságharcok sorában nemesnek és nincstelen jobbágynak a legfontosabb volt? Amiért, ha fegyvere nem is volt, csak kapája meg dorongja, egész személyével kiállt? Vagy csak a széthúzás és az egyéni érdekek számítanak, meg az ügyeskedés? Jelent-e ma valamit a hűség, a gerincesség? Az elveinkhez, hazához. Talán még az idősekben fellelhető, de a fiatalokat megtanítjuk-e ebben a globalizált világban, hogy hol vannak a gyökereik, hogy hová tartoznak, és hogy miért nem megyünk el innen.

Van-e olyan célunk, amiért össze tudunk fogni. Találunk-e közös értékeket? Muszáj lenne!

Elgondolkodhatunk azon is az ünnep alkalmából, hogy az annyira áhított függetlenség, szabadság – volt-e valaha? Milyen szinten érhető el? Ne legyen idegen nép a nyakunkon, a gyerekeinket és a nőket is biztonságan tudhassuk, nem úgy, mint manapság Franciaországban. Ne kelljen azt számolgatnunk, hogy mikor éri el egy-egy népcsoport azt a szaporulatot, hogy csak eggyel is többen lesznek, mint mi.

Néhány számot nem biztos, hogy ismerünk a forradalomról, de úgy érzem, megérdemlik ezek a katonák, hogy legalább ennyire megemlékezzünk róluk: a magyar honvédség hadereje 150 000 fő volt, ez állt szemben a császári csapatokkal 165 000 fő illetve még a cári csapatokkal 193 000 fő. Mostanában nem ilyen számokat hallunk a rádióban és a televízióban, hanem milliósakat. Több milliónyian indulnak ellenünk. Ráadásul fegyverük sincs, tegyük hozzá, hogy még, látszólag. Csak a tömegük, amit ne becsüljünk le! Mert hiába minden lelkesedés, a túlerő ellen nincs mit tenni, emlékezzünk erre is, az 1848-49-es forradalomból. Viszont mindent meg kell tenni, hogy megakadályozzuk a túlerőt. Ha kerítéssel, akkor azzal.

Amiről eddig szó volt, az egyfajta fizikai szabadság. Erre mindannyian, akiknek egy csepp eszünk van, kényesek vagyunk – itt Magyarországon, legalábbis, Európa többi országára ez nem mindig áll… Emellett azért az ember lelki-szellemi függetlenségre is vágyik. Amit persze nehéz úgy megélni, hogyha közben az is gondot okoz, hogy mi legyen a vacsora a családnak. De ha ez már megvan, az ember szeretne magasabb lelki célokat is megvalósítani. Szeretne olyan életet élni, ami nem hiábavaló. Ami a fejlődést és a tudatosságot szolgálja. Nemcsak a sajátját, hanem még több emberét. A szolgálatot, a tanítást, az elesettek lelki támogatását. Azért, hogy amikor a halála pillanatában az Isten elé kerül – mert mindenki oda kerül, ne kelljen szégyenkeznie. Jó lenne, ha a független állam ezt is támogatná! A maga eszközeivel, törvényekkel, kedvező lehetőségekkel.

A forradalom, sohasem hiábavaló. Mindig változás az eredménye, bárhogyan is végződik. Vigyük magunkkal a jövő évre a forradalom lendületét, az erejét, a hitét ebben az erőben. Fordítsuk ezt az erőt a saját életünk fejlesztésére, és a mások életének jobbítására!

Kategória: Írások | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük