Húsvéti felrázás

Előzetesen: Nem szoktam elmélkedéseket a nyilvánoságnak leírni, mivel az emberek számára nem normális dolognak tűnik, hogy valaki lélekben beszélgetni tud Istennel. Így általában nem is teszem ki magam a sok értetlen embernek, ahogy a Biblia mondja: a disznók elé nem szórom a gyöngyöt. Lehet, hogy rosszul döntök, de most mégis kivételt teszek, mert megrázó az egymás után való dolgok bekövetkezte.

Valamint nem vagyok ellensége az igazi művészeteknek (sőt), mert az kinyit, Isten felé visz, de nagyon nem tetszik, amikor valaki sznobságból, vagy divatból futkos tárlatról tárlatra, és nem veszi észre azt sem, mi rombol, vagy éppen csak önmagáért való alkotás, ami csak az idejét veszi el.

Nápolyban voltam öt napig, rengeteg templom és királyi palota megnézése után /nem az én ötleletem volt…/ egyre nyomasztóbb gondolataim támadtak. Minek kellett ez az irdatlan, grandiózus épületek halmaza, széles folyosók, luxus, fölösleges pompa. Feleslegesnek látom mai szemmel, sok embernek a kizsákmányolása árán, csak azért, hogy a királyi család villoghasson – de ugyanez áll a mai nem nemes újgazdagokra is, ahol még sokszor a jó ízlés is hiányzik…! Így nézegettem, elgondolkodom…, hogy mire mentek ezzel, mennyit ártott vagy használt lélekben, egy biztos, nem sok szent van közöttük, még anonim sem.

Külsőre – ugyan nem mind –, de szépek a templomok is. Tudom, tanultam, minek kellettek a grandiózus méretek, a pompa. Azt ugyan senki nem kérdezte meg Istentől, hogy Ő is erre várt-e, ezt igényelte-e?

Nekem most válaszolt.

Most április 14-én, az egyik elhanyagolt, túl régen renovált templomban ültem és lélekben Jézus Krisztussal beszélgettem. Ez a Szent Katalin templom volt. Különösen nyomasztó, sötét, felújításra már rég rászorult.

(Nem készítettem fotót, nem is látszódott volna semmi. Nem is csodálkozom, hogy nem jutott rá pénz, miután Nápolyban nagyon nagy szegénység látszik, nagyon sok csavargó van az utcán és nagy káosz, kosz van. Tehát nem valószínű, hogy erre a templomra fog mostanában jutni pénz.)

Elgondolkoztam és szemlélődtem a Szent Katalin templomban. Az oltár mellett jó nagy kereszten függő, agyonvert Jézus szobor van. Lélekben megindult egy beszélgetés Krisztussal, aki azt mondta, hogy nézzem meg, a templomok mit tesznek ma az emberrel. Olyan, mint ahogyan a transzcendentális meditáció működik. Egy darabig elengedik az embert, de végig nem engedik ki a tudatát sem. Látom Ő, kb. három ember nagyságú kereszten függ, majd fölötte egy 20-30 méter magas katedrális boltozat. Az a pár ember, aki bemegy, ott egy kicsit elmélyed és nézi Jézust, egy kicsit talán még sírdogál is, vagy panaszkodik, vagy tán kívánságlistára is telik még…! Jézus mutatja, hogy amikor kimennek, akkor nézzem csak meg, már nem látszik rajtuk, hogy Krisztus lenne bennük. Jézus mondja, hogy az az igazság, hogy olyan templomnak kéne lenni, mint nekünk Tószegen van (ami az Ő kérése alapján készült…), amelyik felül üveg, oszlop van középen, ami fényes, és kilátni a tetején Jézusra, aki kitárt karral vár, hogy vigyen tovább. Itt érzi az ember, nincs befalazva, száll a lelke, Krisztussal, aki értünk jött. A templomnak – ha jól működik –, egy induló és nem befejező állomás kell, hogy legyen. Indulás kell a léleknek, hogy eltaláljon a végső céljához, Istenhez. A templom – ami soha nem lehetne érdeklődőknek csak műemlék!… –, arra jó, hogy körülhatároltságával jelezze: kint maradt a világ, elléptem üzlettől, anyagtól, világi érzéstől és innentől a transzcendens lét kezdődik. A templomban, az induló pontról a lelkembe bele kell, hogy kerüljön Krisztus, és Vele szálljak a végtelenbe. Átváltozzon az életem, mosolygósan, békében éljem, mert az Ő élete lett bennem.

Jézus mondja: még egyszer nézzek rájuk, ő nincs bennük! Ahogyan megéreztette velem, mit érez miattunk, ez nagyon megdöbbentő, mélységes bánat volt. Megértettem /mivel magam az Úrral tartok/, ezért éreztem fölöslegesnek ezen túldíszített dolgokat. Krisztus mondja: halála után senkitől sem kérdik, volt e bakancslistája, látta-e a műemlékeket, hanem csak egy dolog lesz lényeges, Istennel volt-e az élete? Ha csak ott vannak az emberek, és egyik templomtól a másikig rohangásznak, mint a mérgezett egér, de nem zárják be Krisztust a lelkükbe, SEMMIT SEM ÉRTEK EL VELE.

Ilyen érzésekkel mentem vissza a szállóhoz. Másnap elképedve látom, hogy ég a Notre-Dame. Elképzelhetetlen ostorcsapás volt. Tudtam, hogy mit művelnek a franciák, hogy nem szeretik Istent, hogy a muszlim vallás már nagyon nagy tért hódított. Istentől elpártoltak, szinte minden Isten ellen fordulás részint tőlük ered! Most nagyhét elő napján felgyulladt a Notre-Dame, az előzőek fényében tudtam, ez egy nagy felhívás volt a visszatérésre. Ennél nagyobbat nem szólhatott a figyelmeztetés. Ez az egész világot megrázta, a kereszténység egy része megdöbbent vagy sírt!

S ez csak a kezdet!

Most lényegtelen, ne elemezzük, hogy miért gyulladt fel, az igazat megtudni – szerintem – nem fogjuk. De az, hogy felgyulladt, az egy nagyon nagy jel a keresztényeknek, hogy nekik kellett volna lelkükben Isten után égni, de nem, már rég nem működik, ezért leég az a templom, amit Isten helyett áhítattal néztek, amivel fedezték az álhitüket.

Megértettem, fölösleges bazilikák sorát építeni, hogyha nem ér el a célig.

Az olasz televízió részletekbe menően mutatta, át lehetett érezni az olaszok mélységes mély döbbenetét. Ez még mondjuk őszinte is lehet, de nekem nem lehetett külön választanom az előző napi isteni közléstől.

Rebellis és nagy dolog jutott eszembe: kell-e újra építeni a Notre-Dame-ot? Halott műemléknek semmiképpen sem, Macron újszerű elképzelése szerint sem! Ha csak művészet miatt (ami most csak másolat lenne…), vagy műemlék, kiránduló hely, akkor ne építsenek egy új Notre-Dame-ot. Helyette sok kis „Notre-Dame” kellene, mondjuk 1:10 arányos kicsinyítésben, olyan országokban, ahol valódi a hit. Oda kellene, ahol a Krisztus nem múzeumi létforma, ahol élhet Krisztus a lelkekben, ahol nem veszik le a kereszteket, ahol az életük része lehetne a gyakorló valódi keresztény élet. Nem műemléknek kell felépíteni, és nem azért, mert gyönyörű, emellett elkárhozó embereket látok, akik az egyik múzeumból a másikba futkosnak, rengeteg pénz kiadnak. Sajnos azt hiszik, hogy attól üdvözölnek – ha egyáltalán hisznek benne, vagy tudják mi az –, hogy attól jobb emberek lesznek, vagy több lesz bennük a szeretet?

Amire nincs szükségünk, nem a célt szolgálja, az elgondolkoztató, minek kell? Azért nem kell egy Notre-Dame, hogy múzeum, hogy műemlék legyen, nem is lesz olyan, mint volt. Építsük akkor, ha a hitet szolgálja, ha az Istent szolgája, ha ez a tragédia és Notre-Dame újjáépítése a keresztényeket összehozza, felébreszti, felrázza. Ha ez az eset adott egy nagy pofont, és azt érte el, hogy megrettentek a hívők. Ez egy nagy jel, egy forrás is lehet, és ezzel vissza kéne venni az elveszett hitet. Ha most észhez térnek és összefognak a keresztények, akkor helyén vannak a dolgok.

Látszólag, főleg a keresztények, most összefognak, de nem csak úgy kellene, hogy kinyitják a pénztárcájukat, hanem a lelküket is beleteszik, s ezzel célt érhetünk.

Nagyon szomorú ez a húsvét, de úgy látom, hogy Isten jósága és keze van benne, az Isten figyelmeztetése. Ennél nagyobb figyelmeztetés nagyhéten, amit az egész világ kaphat, átláthat, az magáért beszél. Nem baj, ha megrémiszt, megdöbbent, ha ez kell, legyen ez!

Mindenkinek szíves figyelmébe ajánlom, hogy most Húsvétkor újítsa meg magát, a hitét, adjon Krisztusnak magában helyet, hogy ő is az Úrral feltámadhasson az eddigi halálából.

BÉKÉS HÚSVÉTOT MINDENKINEK!

Pável Márta
2019.04.19.

Kategória: Reagálások | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.