Miért fáj a szívem, ha istentelenségeket olvasok

A napokban egy ismert pszichiáter könyve került a kezembe, igaz, nem először olvastam, de most értettem meg igazán, hogy az egyik legravaszabb ateista művet lapozom. A nevét direkt nem fogom kiírni, nem akarok neki reklámot csinálni. Viszont megdöbbentő, hogy egy olyan logikus, felfújható háromdimenziós világképet közöl, ami ugyan a három dimenzióban igaz – a többiről tudomása sincs, és képessége sem lehetett, hogy felismerje a transzcendens létet – és pont ez a probléma. Viszont ebben a viszonylatban /ma már halott az illető, és már tudhatja mennyire nem igaz, amivel butította a népet…/, a könyve elején még nem sokat tévedett. Ha tévedne, akkor azt mondhatnám, a többi sem lehet igaz, s ezzel is lehetne érvelni. Elképesztő a szófacsaró ravaszsága (vagy csak egyszerűen itt tartott, írni meg bárki írogathat…), szinte ördögi ez a dolog, mert aki nem mélyen hívő, annak egy ilyen írás haza is vághatja az esteleg bimbózó hitét.

Mai gondolkodásommal, hitemmel, tapasztalatommal olvasva megdöbbentő ez a materialista okoskodó, a transzcendencia felé zárt, szinte bebetonozott agyú ember. Az a baj, hogy olyannyira bezárt az elméje, hogy az már reménytelen. Ugyanakkor elég meggyőző erővel el is hiteti, amit ő gondol, vagy ami a meggyőződése (?…). Úgy véli, mintha ez a három dimenzió lenne minden, s ebben a mindenben él az emberi lény, aki különböző dolgokra jön rá, pl. kiszolgáltatott, s keres bármilyen fogódzkodót magának. Ez az alapelv, de nem csak neki, hanem hasonszőrű más istentelenek pl. pszichiátereknek, filozófusoknak is. A hívő ember az ő törvényük szerint neurotikus, és ezért hívő, mert keres valami fogódzkodót, pl. Istent, anya-, apaképet stb. Ez az a standard szöveg, amit állandóan nyomatnak, egyetemeken is. A baj az, hogy még némi igazság is van ebben, mert ha valakinek nincsen elég mély hite, ilyen megoldásokat is kereshet, egyéb pótszerek mellett, mint pl. pszichológus.

A félig képzett, akár szakmai tömegnek is elég tudományosnak hathat – főleg ebben az elistentelenedett világban…-, mivel megfogalmazása kulturált, s nem lehet azt mondani, hogy Blikk stílusú, és azt sem, hogy nem elég intelligens, csak veszélyesen istentelen. Lényegi kérdésig és megoldásig sem jutnak el…! Ha az ember magára ismer, tőlük nem fog választ kapni arra, ami a létének okát, értelmének a kérdését feszegeti. A három dimenzióba zártan nincs válasz, csak gyógyszer…! Mert ugye nekik az ember egy evolúciós állat, de arra nem térnek ki, hogyan miért ismert magára, hogy tudott az ember ennyire kiválni a többi állat közül.

Habár közli pl. azt a megállapítást, hogy egyedül az ember az, aki unatkozik. Ez persze így nem is igaz, mert pl. a macska szemmel láthatóan tud unatkozni, nem is kicsit, és azért, hogy unalmát elűzze, szórakoztatja magát, pl. akár életveszélyesen kikezd a kutyával is, hogy kergesse, mert valamivel el kell tölteni az idejét. Honnan tudjuk, hogy mi van a macska fejében, vagy bármelyik más állat fejében. Azt is megkérdezném, honnan tudjuk, hogy elég-e az az ember tudatának, hogy a három dimenzióba bezárva kell megélnie a kimondhatatlan lelki feszüléseit.

Szerintem, ha az ember Isten nélkül eszmél rá a kivetettségére, sok-sok mindennel szembeni tehetetlenségére, akkor valóban neurotikus is lehet. Hogyan szálljon szembe, vagy hogyan éljen együtt a betegség-, haláltudattal stb.? Azért fordul Istenhez (s ez katolikus szemmel nem túl nagy dicsőség, mert szeretete miatt kellene), hogy ne legyen neurotikus és nem fordítva, ahogyan az író írja. Az nem igaz, hogy a vallásos ember neurotikus, ez csak akkor lehet, ha vallása formai, elégtelen mélységű, vagy megvezették a lelkivezetők. Igaz Istenhivő lehetetlen, hogy neurotikus legyen, mert egy önmagának ellentmondó dolog lenne. Ugyanis A. Szt. Teréz szavaival élve; „ISTEN EGYEDÜL ELÉG!”- ezért nem lesz valaki neurotikus. Magam néha úgy érzem, mintha a pszichiátria Istennel sok esetben ellenséges lenne. Ugyanis aki mélyen, őszintén hisz Istenben, annak nincs – mint már leírtam – szüksége pszichiáterre.

Felvetette az író a végtelen engedelmesség kérdését is, szinte jelezve, hogy az Isten félelemben tartja, s retorziót is alkalmaz az ember ellen. Mekkora balgaság ez. Ragozza, hogy az Isten – szinte elvéve a szabadságot – gyakorlatilag végtelen engedelmességet követel, kvázi zsarnok, öntelt. A felnőtt személy, ha rájön arra, hogy a végtelen, a mindenség, az öröklét, az Isten kicsoda, és milyen viszonyban van velünk, a lelkünk tőle származik, onnan jött el, akkor nincs más megoldás, mint az önkéntes visszatérés a Végtelen Istenbe. Ha mi kapitulálunk Isten felé, akkor többé nem könyörögni kell a kegyelemért, meg a szeretetért, hanem Istenben mindent megkapunk, mert soha nem ismert mértékben, mindennek a részesei vagyunk. Kiteljesedünk, SZABADDÁ VÁLUNK, önmagunk rabságától is megmenekülünk. Nem értem, mit lehet ezen nem megérteni? Hogy lehet ilyen kifordultan gondolkozni, hogy ennek pont ez ellenkezőjét állítja. Ha kapitulálunk Isten felé, akkor ez a szuper szabadság stb. él automatikusan mindaddig, míg az Istennek hátat nem fordítanak. Ismétlem: Istenben nem rabok, hanem végtelenül szabadok vagyunk, ez a szabadság, úgy látszik, sokaknak nem érthető.

Annyira kicsinyes az emberi gondolkodás – a pszichiáter írónak is -, hogy azt hiszi, az a szabadság, hogyha nem engedelmeskedik a 10 parancsnak stb.. Hát akkor ne engedelmeskedjen a KRESZ-nek sem, menjen át a piroson, és nézze meg, hogyan hal meg. A KRESZ az itteni halál /itt miért nem érzi magát rabnak, meg zsarnokság alatt, érdekes…/, a 10 parancs be nem tartása pedig a túlvilági elesését jelenti. Ha nem engedelmeskedik a tízparancsolatnak, ami isteni, minket óvó parancs, akkor nézze meg, hogy amikor kilép a testéből, hogy fog az irgalmatlan szétoszlás legsötétebb lelki bugyraiba kerülni. Fel kell gőg és mindenfajta okoskodás nélkül ismerni, hogy vannak törvények, amelyek megtartanak. Lehet ennek ellenállni (piroson is át lehet menni…), csak nem érdemes, ezért azt gondolom, hogy aki Isten felé kapitulál, az megmentette az életét, az az örök életbe kapitulált, fokozatosan tisztább, emberibb ember, majd szinte angyali lélekké válik.

Utoljára: egy teológia baklövés: az Istennel való vitatkozásról.

A nevezett egyén ismerte a rabbinikus irodalmat, ismertet egy tanmesét, amiből azt hozza ki, hogy az Istennel való vitában az ember győzött, és még tán le is fenyíti/zsarolja Istent… :(

Ez már sem nem kulturált, sem nem intelligens, hanem szánalmas bizonyítékát adja annak, hogy amit tagad, arról semmit sem tud. Nem érti, nem tud Istenről, hiába ismeri a Tórát, de mint látható az írásából, ez semmit nem jelent.

A Bibliából ismerünk jó pár esetet, mikor az ember megpróbál reklamálni „vitatkozni” Istennel, ószövetségi részben olvasható, ahogyan némelyik próféta tette (pl. Jeremiás), de mindig Istennek volt igaza, mert Isten soha nem téved, és soha nem lehet igaza az embernek. Ez az egész „vita” úgy zajlik le lélektől lélekig, hogy az ember közli búját, panaszát. Pl. Biblia, Jeremiás könyvének 20,7-8: Rávettél Uram engem és rávétettem, megragadtál engem és legyőztél! Nevetségessé lettem minden időre, mindenki csúfol engemet; Mert a hányszor csak szólok, kiáltozom; így kiáltok: erőszak és romlás! Mert az Úr szava mindenkori gyalázatomra és csúfságomra lett nékem…

Vitához oda-vissza beszéd/gondolkodás, valamiféle közlés kellene, de Isten felől sokszor akár 10 évig sem jön válasz, vagy nem veszi észre az ember, hogy választ kapott. Sokszor nem egyszerűen jön a válasz, hanem tettekben, eseményekben, csodákban, sokszor évek múlva, de nem marad el. Van olyan is, például a Némaság c. filmben, hogy Isten nem válaszol. Csak egy lényeges dologban tévedtek; miért válaszolna, nem Ő küldte őket oda téríteni, ha megkérdezték volna Istent, nemet mondott volna. De a jezsuiták nem kérdezték meg, nem az Ő akarata volt, hanem az emberé, s ekkor a reklamálásuk, hogy miért engedi ezt meg Isten, mikor szabadítja ki őket stb., nem jogos, így mire is kellene, hogy válaszoljon/?/, némaságban maradt. Az Úr csak akkor avatkozik bele a dolgokba, ha szabad akaratból elejétől kezdve szabad utat adunk Neki!

Ha elmélkedésekben kérdezzük, ugyanis vagyunk olyan viszonyban (tudunk úgy csak Rá figyelni, és le tudjuk a világot állítani magunkban, hogy CSAK Rá figyeljünk…), hogy kérdéseket tehessünk fel, előre kérdezhessük; mit tegyünk és hogyan, vagy akár értetlenkedünk, akkor az Úr pedig nagyon szelíden és kedvesen rámutat, hogy mit tévedtünk, mit látunk alantasabban, önzőbben, és nem olyan emelkedettséggel, mint az Isten. Ilyenkor az ember elszégyelli magát, és végtelen hálás lesz Istennek a tanításáért, a helyrerakásért! Istennek van egyfajta világképe, az isteni világkép, ami a testbe burkolózott lelkünknek nem evidens. Ő megmutatja, hogy mi az ő igazsága, vevők vagyunk vagy nem, az nem Isten hibája, hanem mi ezzel behatároljuk a sorsunkat is.

Ez az írás, ami erre a cikkre indított, mindennek ellentmond, nagyon messze jár az írója az igazi megértéstől. A neves pszichiáter nekem szánalmas, rettenetes, és ártó az emberi transzcendentális egzisztenciának. Könyvét olvasva úgy érzem, mert olyan, mintha sárga mézzel körbe vonnának, édesnek tűnik, csak beleragad a szíved, a lelked a koszba, a reménytelenségbe. Felelőtlenségnek tartom, — igaz, háromdimenziós testének „tudattalanul”húzott egy határt, ami ezt az írást motiválta — a többi ember butítását.

Szeretem annyira az emberiséget, hogy azt kívánnám, hogy egyre csak nemesedne, nőne benne a szeretet, lelki intelligencia, és ezzel a földi szenvedése is enyhülne.

Ez a csak 3 dimenzióban íródott könyv félrevezető, senkit nem jobbító hitetlenség, számomra rettenetes. Nem értem, hogyan élhet valaki úgy, hogy elvan a saját behatároltságában, s ezt még terjeszti is (persze igaznak hiszi…). A hitetlen ember — többek közt — azért kezd el inni vagy zülleni, mert hiányt pótol, valami módon el akarja terelni a figyelmét. Istent a tudatunk legmélyéről nem lehet kitörölni, mert a lelkünk Istentől van még akkor is, ha a szerző azt, aki vallásos, neurotikusnak titulálja.

A mai pszichológiában nagyon fontos, hogy az ember felnőtt, kiforrott személyiség legyen, s szerintem éppen ez segíti abban, hogy Istennek odaadja magát (Ő lesz az egészséges, hibátlan bárány…), mert megértette mi a következő állomás, ami a lelki fejlődésének az útja. Tévesen sokan azt hiszik, hogy attól lesz érett személyiség a felnőtt személy, ha megtagadja Istent. Szerintem az ember istenhitétől függ, hogy majd felsőbbrendű ember legyen, és mindaddig ember marad, míg a földön van, de teszi a dolgát, majd utána a megfelelő szintre lép. Az nem cél, hogy valaki a pszichiátere segítségével – hacsak valóban nem súlyos beteg…-, oldja meg azokat a problémáit, amikre ébredezve kérdez, de választ nem kapva szül magának. A gyógyszerek tompíthatnak, hogy ne gondolkozzon annyit, mert neki fájdalmas Isten körüli kérdés is. Isten nem pótolható semmivel. Ragyog a szívem ettől a fajta spirituális élettől, sokszor megkérdezem magamtól, miért foglalkozom én a többi emberrel, miért akarom nekik is, hogy jó legyen. Nem tudok más választ, mint azt, hogy nem lehetek önző, nem tarhatom meg magamnak, amit Istentől kaptam.

Végül egy tanmese: A tanítvány hite a mester csodatévő erejében sziklaszilárd volt. Ha a gurunak csak nevét ejtette ki, már úgy tudott a vizeken járni, mint akár a szilárd talajon.

Meghallotta ezt a guru, s azt gondolta: “Hogyan? Már puszta nevem is csodát tesz? Milyen nagy és csodálatos lehetek akkor én magam!”

Másnap maga is megkísérelte, hogy száraz lábbal átjusson a folyón. Közben így suttogott: “Én! Én! Én!” De alig érintette lába a vizet, elmerült és megfulladt.

A hit csodát tesz – az önimádat halál.

Pável Márta
2019.08.02.

Kategória: Írások | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.