Előzmények: a saját kis életem tapasztalatai alapján íródnak, ugyanis ’56-ban 8 éves voltam, de emlékezetem azóta is nagyon éles. A Balaton-felvidéken, egy szép faluban születtem, és 18 éves koromig ott is laktam. Vallásos falu volt, nem voltak gyávák az emberek. Nem ismertem azt, hogy ne menjek templomba, azt sem, hogy le kelljen tagadni a hitünket, ebben a faluban akkor gerinces emberek éltek. Húsvétkor sem féltek felvonulni, és Istent dicsőíteni. Büszkén mentünk Krisztus szobra után, az egész falut bejártuk, szép idők voltak azok. Azt, hogy ma mi van, fél évszázad távlatából nem tudom.
Nagyapámnak megvolt mindene a szegény, visszafogott, becsületes élethez. A szüleimmel a falu közepén egy kőházban laktunk, melyben 2 szoba volt és 2 család élt, udvari WC-vel és lavóros mosdási lehetőséggel. TV akkor még nem volt, egy nyomorult kis rádió volt a fő hírforrás, abból is a Szabad Európa hergelte, csapta be a népet, ígérgetvén mindent. Apám a szomszédokkal együtt titokban mindig azt figyelte, mert tilos volt hallgatni, de legalábbis meghurcolták volna érte.
Számomra három nagyon éles emlék maradt meg az ’56 előtti időkből. A beszolgáltatás, az éhezés és a zsarolás.
Soha nem felejtem el, amikor Nagyapámmal szekéren mentünk Badacsonytördemic felé, ahol a beszolgáltatott dolgok gyűjtőhelye volt. A kis borjút, a Bábit, kellett odaadni. A nagy tehén mellett ment, mint kis áldozat /jellemző volt az országra is, mi voltunk a kis borjú a nagyhatalmak mellett/. Nagyapámat soha nem láttam sírni, csak akkor. Ökörnyálak úsztak a levegőben, 50-es évek eleje lehetett, az biztos, hogy október volt. Mikor láttam, hogy könnyek folytak le Nagyapám arcán, megéreztem, itt valami nagy gazság történik. Ez örökre belém vésődött!
A másik, hogy kicsin nagyon sokat voltam éhes, a pesti tömegnek enni kellett, a falusitól elvitték a termékeket beszolgáltatás címszó alatt. Ha havonta egy tojás jutott nekem is, boldog voltam. Ezt senki sem érti meg, akinek ma tele van a hűtője, és nem is tudja, mit egyen. (Unokáimnak elmeséltem, történelemből éppen ezt a korszakot tanulják a lényeg ismertetése nélkül, nem jók, nem autentikusak a tankönyvek. Tágra nyílt szemekkel hallgatták, de vajon minden gyereknek elmondják az igazat, hogy mi is volt itt?) Ma azonban másként van nyomor, sokaknak persze úgy is, hogy valósággal ma is éheznek, amit én át tudok élni, volt benne bőven részem. Ezért is vagyunk a szegények pártja!
A harmadik a kényszer, amivel elérték a földek beadását a TSZ-nek, (majd később évekkel fillérekért megváltották azokat, és nagyon sokan eladták, mert éheztek, hogy egy kis időre legyen miből megélni). Nagyapának több szőlője, rétje, szántóföldje volt, de még nem „kulák” szinten. Behívatták a Tanácsházára (a szomszéd ház volt…), ahol többen voltak. Két fordulója volt a beszélgetésnek, és a második alkalommal összeesés határán állva, hófehéren remegő kézzel mindenbe beleegyezett. Mivel vették rá? Nagyapám kemény ember volt, fizikai kényszertől nem félt, háborús, hosszú fogságból jött haza, sok mindent megélt. Lelkileg zsarolták meg, s amivel célt értek, az az volt, hogy a fiát, aki a pécsi Orvosi Egyetemre járt, kirakják.
Amikor változott a világ, sokan kérdezgették tőlem, te ezeket tudtad, hogy mi volt? Igen, én tudtam, és el sem feledem. Engem nem lehet szemforgatással, megtévesztő táncolgatással, hazug szavakkal becsapni.
Menjünk vissza arra az 56-os őszi napra. A családdal éppen a temetőben voltunk. Magunk készítettük a koszorúkat, nem volt pénz másra. Szép volt, és hangulatos. Este a temető, mint elterült égbolt ragyogott, nagyon megható és hangulatos volt. Kifelé jövet olyan rémületet hallottam az emberek hangjában, amitől ma is borsódzom. Azt kiabálták egymásnak: „Kitört a forradalom Pesten.” Ez a hang, a háborúkat megélt emberektől mindent elmondott. Szavak nélkül is tudtam, itt valami iszonyatos baj történt, amiről eddig fogalmam sem volt. Gyengén hullott pár szem hó, és visítások mindenfelől, majd zokogások. Hova jutottam Istenem, mi ez?
A rádióból vészjósló hangok, az emberek sírva hallgatták, majd elküldtek, ne hallhassam, de ha nem is a fülemmel, a hangulatból mindent hallott a lelkem. Aztán egy vagy két nap múltán a rádió segítségkérést sugárzott, magyaroknak, külföldnek könyörögtek, jöjjenek segíteni. Olyan kétségbeesett volt az egész, hogy csaknem a szívem szakadt meg. Egy nemzet könyörgött, és csak felbujtották őket, Ők vérüket adták a szabadságért és a nagy Nyugat cserbenhagyott minket. (Mostani agyammal azt mondom, jobb is, mert ami ma van, az ugyanolyan elviselhetetlen, csak másképpen. Felelőtlen kül- és belpolitika volt az egész.) A segítségkérés hangjához időnként a háttérben puskaropogás is vegyült, valami iszonyatos volt. Láttam /ma is tisztán látom/ az emberekkel teli szobánkat, többen zokognak, hát el lehet ezt felejteni? Nem!
Pár nap múlva jöttek a színes vödrös holland krémsajtok /én, aki mindig éhes gyerek voltam, nem örültem neki, sőt megvetettem őket, ezzel akarják kiszúrni a szabadságvágyó lelkünket?/, mert csak ennyi volt a segítség. Ja, meg annyi, hogy jöttek a pótkocsis teherautók, és aki akart, elmehetett Bécsbe, majd onnan tovább. A mi családunk is felszállt a kocsira /de mivel nem voltunk patkány természetűek, akik a süllyedő hajóról menekülnek/, Anyám röviddel az elindulás után sírva fakadt, és kérte álljanak meg, a mi családunk leszállt, és visszagyalogoltunk az otthonunkba.
Én soha nem mennék el innen, ez a Hazám, nekem innen nem menekülni kell – az nekem gyávaság… – hanem rendet kell tenni. Most ezt akarjuk tenni, sikerülne is, ha a nép bátor és okos lenne, ha megértené a célt és segítene. Itt a tudatomban nemcsak a kommunisták, de a nyugat is leírta magát. Tudtam már akkor, 8 évesen rájöttem, hogy senkire sem lehet számítani, csakis Istenre. Nos, ez maradt meg a mai napig, mi az AQUILA Pártban ehhez tartjuk magunkat.
Közben a faluban Lenin szobrát kivitték a Tanácsházából, és az aszfalton összetörték. Mi gyerekek – frissen kapott lehetőségként – a Lenin-szobor „krétáival” hevesen rajzolgattunk a betonra. Aztán retorzió következett, jöttek a házkutatások. Az egyik alkalom nagyon élesen megmaradt bennem. Piros pöttyös, bő szoknyában voltam, és apán egy négylábú székre valamiféle iratokat tett, és engem ráültetett, elrendezte a ruhámat, szinte a szoba közepére tett, és kérte, amíg a rendőrök itt vannak, ne álljak fel, mert akkor őt elviszik. Ugye ezt a világért sem akartam volna, így engedelmes voltam, habár nagyon kíváncsi. A rendőrök az ablakon is ugráltak befelé, és még a nagy ládából a kb. 200 kilógramm lisztet is kiszórták, nagyon keresték azt, amin én ültem. Amikor elmentek, apám sok puszit adott, és nagyon megdicsért, hogy milyen kis hős vagyok. Ezek nem múlnak el, ezek után ki tud kit megtéveszteni?
A mai pártok közül, főleg a baloldalon páran erősen keresztényellenes nyilatkozatokat közölnek, de ez csak növeli az elszántságunkat, az akaratot, hogy tükrözzük az isteni normákat, hogy küzdjünk egy gyönyörű, igazságos országért. Ugyanazt vallom, amit Avilai Szent Teréz lelki-anyám is vallott, hogy „soha nem fognak meggyőzni valamiről, ha a lelkiismeretemmel ellenkezik, még ha az egész világ is vonul fel ellenem.”
Az AQUILA Párt Isten akaratából cselekvő párt, és csakis azt tesszük, ami az isteni normáknak, erkölcsiségnek megfelel. Ebben van a jövő! Eddig sem, és eztán sem fog semmi sem megakadályozni abban, amit Isten kér tőlünk /a templomban, Istennek fogadalmat tett világi szerzetesektől, akikből a tagságunk áll/, hogy végre tegyünk rendet az országban, és teljesedjenek PIO Atya szavai: „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában, páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!” Padre Pio (1887-1968)
Ne feledjük, minden a fejben és szívben játszódik le. A szabadság a tudatunkban, a lelkünk erejében van, és nem a gyalázkodásokban, gyűlölködésekben, és végképp nem a vérontásban. Nem ismétlődhet meg semmiféle forradalom, békében kell kivívni a dolgokat, okosan, ravaszul, mint a kígyó, de büszkén és erősen, mint a SAS.
Vargáné Pável Márta, AQP elnöke